Raindrops ( HunHan/Exo)

Ajánlott zene:

Mindennél jobban szeretem az esőt. Órákig tudom nézni a lehulló vízcseppeket, amik megingatják a leveleket, virágokat, majd kis patakot alkotva folynak a végtelenbe. Mikor ezt nézem, olyan nyugodtnak érzem magam, minden olyan egyszerűnek tűnik, mintha megszűnne a külvilág. Ilyenkor nem gondolkodok semmin, mégis mintha minden gondom megoldódna magától, mintha az eső tisztára mosná a gondolataimat. Ez kiskorom óta így van… Most már akaratlanul is életem részévé vált az eső. Ha nincs ez a szenvedélyem, sosem találkozom vele.  Ha aznap nem találkozom vele, sosem tapasztalok meg ilyen fajta fájdalmat, ilyen szomorúságot. Ugyanakkor sosem ismertem volna ilyen örömöt, kedvességet, ekkora boldogságot.

Főiskolások voltunk, akkoriban nem igazán voltak barátaim. Minden csapadékos napon kihagytam a tanítást, és a közeli parkban csodáltam az időjárást. De egyik nap valaki ült a szokásos, fedett helyemen, épp megfordultam volna, hogy máshol telepedjek l e, mikor a fiú észrevett, majd egy mosoly kíséretében arrébb csúszott, hogy melléférhessek. Csendben leültem mellé hálásan mosolyogva, de ő innentől kezdve rám se nézett, csak olvasott. Én eközben azon kaptam magam, hogy nem a természetet csodálom, hanem a fiút nézegetem. Először fel sem tűnt, hogy ugyanolyan az egyenruhánk. Nem rémlik, hogy láttam volna az iskolában, bár ez nem meglepő, hisz nem ismerek sok embert onnan.
- Most már mindent értek. - mosolyogva becsukta a könyvét és felém fordult. Én csak értetlenül néztem rá. Mire felnevetett.
- Mindig figyeltelek az iskola ablakából. Sosem tudtam, hogy vagy képes órákig itt ülni… De most már minden világos…- miközben beszélt folyamatosan őszintén mosolygott… Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a mosoly lesz a legkedvesebb dolog számomra. Mikor nem reagáltam semmit, csak kezet nyújtott nekem.
- Luhan vagyok.
-Sehun, örülök. – kezet ráztunk majd eltette a könyvét…
Ez után egész nap beszélgettünk. Kinevetett, amiért azt hittem fiatalabb nálam, én pedig az akcentusával cukkoltam. Megtudtam, hogy kínai, és ott nőtt fel a szüleivel, de már itt él pár éve egyedül.  Mikor erre rákérdeztem már nem volt olyan őszinte a mosolya, úgyhogy nem firtattam a témát. Ahogy vége volt az iskolaidőnek Luhan felkelt.
- Nagyon jól éreztem magam, de most úszni kell mennem.
- Holnap találkozunk?
- Csak ha esik. – rám vigyorgott, majd szaladt is be az iskolába.
Mosolyogva néztem utána, kicsit reménykedve, hogy visszajön, majd nagy nehezen felkeltem én is, és hazasétáltam.

Ahogy hazaértem kinyitottam a naplómat, és több oldalt is teleírtam a Luhannal való beszélgetésemről, szinte mindent szóról-szóra. Már akkor biztos voltam benne, hogy erre emlékezni akarok, de akkor még nem is sejtettem, hogy mért.
Másnap reggel magamat is meglepve, izgatottan húztam el a függönyt, és boldogan elmosolyodtam mikor megláttam, hogy odakint esik. A szokásosnál sokkal gyorsabban készültem el, majd siettem is a parkba. Luhan már ott ült, és megint csak olvasott.
- Jó reggelt. – zökkentettem ki a könyvéből.
- Viszont- újra rám mosolygott és arrébb kúszott, én pedig helyet foglaltam mellette.
- Nagyon szeretsz olvasni, ugye?- ezt kár volt megkérdeznem, mert innentől másról sem beszélt csak a könyvekről. Én nem igazán szerettem olvasni, de mégis élveztem, ahogy mesélt a történetekről. A kedvenc írója Murakami Haruki volt.  Azóta se olvastam el egy könyvét sem, de szinte az összes irományát kívülről tudom, annyit hallottam róla.

Szerettem mikor a könyvekről beszélt… Látszott, hogy szenvedélyesen szereti őket. Én sosem találtam meg azt a dolgot, amiért ennyire oda tudnék lenni, kivéve magát, Luhant. Mikor elmesélte, hogy ő is írogat, persze rögtön kedvet kaptam az olvasáshoz, de sehogy sem tudtam rávenni, hogy megmutassa valamelyik művét.

Ezen a napon alig jutottam szóhoz, annyira belemerült Luhan a témába, de egyáltalán nem zavart. A végére már alig figyeltem, de ő észre se vette a lelkes áradozásban. Aztán megint úszni ment… De utána körülbelül egy hétig minden nap esett, és így folyton találkoztunk.
Rákérdeztem, hogy mióta jár úszni, és utána arról is ugyanolyan lelkesen mesélt, mint a könyvekről.. Én pedig csak mosolyogva nézegettem.  Egy idő után már rájött, hogy ha nem figyelek rá, de ilyenkor csak összeborzolta a hajam, és tovább mesélt. Hihetetlenül gyorsan telt vele az idő…

 Ha nem kellett volna edzésre mennie, szerintem estig beszélgettünk volna minden nap, de jött a hétvége, amikor ezt végre megtehettük. Szombaton sajnos csak pár órát tudott maradni a versenye miatt, de vasárnap büszkén mosolyogva egy aranyéremmel a nyakában jött ki a parkba. Megígértem, hogy a következő versenyén ott leszek, aminek ő annyira nem örült, mert biztos volt benne, hogy akkor utolsó lesz, de én megmakacsoltam magam. Látni akartam úszás közben, minél többet akartam látni, minél többet akartam tudni róla. Nem tudtam vele betelni. Vasárnap késő estig ültünk a parkban. A szüleim már aggódva hívogattak, de kikapcsoltam a telefonom, hogy zavartalanul élvezhessem Luhan társaságát, és a hatalmas vihart. Luhan már reszketett a hidegtől, úgyhogy én pár perc hezitálás után magamhoz öleltem, és ugyanaz a boldog mosoly jelent meg az arcán, mint mikor a könyvekről mesélt. Szívem hevesen vert, amiért én magam is ilyen izgalomba tudtam hozni, de egyben meg is könnyebbültem, hogy nem lökött el magától, sőt, szorosan bújt hozzám. Iszonyatosan boldog voltam és nem akartam elengedni, de sajnos muszáj volt. A vihar kezdett eldurvulni, úgy hogy mindketten hazasiettünk, én egy ideig hátrafelé haladtam, hogy lássam nem esik-e baja. Mikor hazaértem a szüleim mérgesen estek nekem, amiért ilyen későn értem haza, de nem igazán foglalkoztam velük, csak rohantam a naplómhoz, hogy el ne felejtsem azokat az értékes pillanatokat, amiket aznap átéltem… Bár a mai napig nem tudom őket elfelejteni… Hiába fájó emlékek ezek most már, mégis akkor voltam a legboldogabb. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Luhan az életem részévé vált. Vele álmodtam, folyamatosan rágondoltam, hiába próbáltam elterelni a figyelmem, mindig Luhan gyönyörű mosolya lebegett előttem.

Ezek után hetekig nem esett… Minden reggel a parkon keresztül mentem iskolába, hátha ott találom Luhant, de sosem volt ott. Szünetekben a folyosót jártam, de valahogy mindig elkerültük egymást. 
Egyik órán hirtelen elkezdett csepegni az eső, úgyhogy nem törődve a tanárral kirohantam a parkban, de csak egy dossziét találtam a szokásos helyünkön. Egy ideig csak nézegettem, majd leültem a padra és kinyitottam. Boldogan elmosolyodtam mikor rájöttem, hogy Luhan egyik története az. Hiába nem volt az olvasás a kedvenc tevékenységem, még is csak úgy ittam Luhan szavait. Főleg, hogy róla szólt.  Végre megismerhettem a gondolatait, és az életét. Megtudtam, hogy a szülei kitagadták, amiért meleg, és ezért az utcán élt. Majd hirtelen ugrás következett a műben, és átváltott a mi történetünkbe. Leírta, hogy Luhan mennyire szégyellte a múltját előttem, és hogy mennyire kedvel már az első találkozásunk óta. Kiderült, hogy azért beszélt annyit, mert folyamatosan zavarban volt előttem… Minden világossá vált. Mikor elérkeztem a jelenhez hirtelen csak üres lapokat találtam, majd az utolsó papíron ez ált: „Pont olyan üresek napjaim nélküled, mint ezek a lapok. Szeretlek Sehunnie”

Nem tudom megfogalmazni mit éreztem. Csak azt tudtam, hogy most rögtön látnom kell Luhant, beszélnem kell vele, meg kell érintenem. Ahogy letettem a papírt, kívánságom valóra vált, hisz Luhan ott ált előttem szégyenlősen mosolyogva.
Egy pillanatig sem haboztam, kiléptem a fedett rész alól, és szorosan magamhoz ölelve megcsókoltam gyengéden. Ahogy ajkaink összeértek, az iránta való érzéseim a végtelenbe fokozódtak. Úgy szorítottam mintha sosem akarnám elengedni, közben a lehető legfinomabb mozdulatokkal érintettem ajkait. Ő beletúrt az esőáztatta hajamba, mire én elmélyítettem a csókot. Percekig álltunk egymásba feledkezve, mint egy igazi szerelmes pár.  Nem foglalkoztunk az arra tévedt járókelőkkel, sem azzal, hogy bőrig áztunk, csak egymásra koncentráltunk. Hiába csókolóztunk azóta milliószor, sosem felejtem el azt, amit akkor éreztem.  Mikor elszakadtam ajkaitól csak annyit tudtam neki mondani, hogy nagyon hiányzott, majd ő felnevetett és megpuszilgatott.

Onnantól kezdve minden nap találkoztunk, és nem csak akkor, amikor esett. Közel bújva egymáshoz, összekulcsolt ujjakkal beszélgettünk mindenféléről.  Elkezdett kínaiul tanítani, mert szerinte az nagyon hasznos, de én tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy ő is kinevethesse a kiejtésem. De ez egyáltalán nem zavart, mert ha sikerült valamit megtanulnom, vagy leírnom, a szokásosnál is több szeretgetést kaptam tőle. Rengeteg győzködés után, elolvashattam több művét is. Minden nap kaptam tőle egy történetet, és ahogy hazaértem, rögtön el is olvastam. Remekül írt. Sokat emlegettük, hogy majd egyszer híres író lesz. Mikor ez szóba jött, kicsit elszomorodtam, hogy nekem nincs életcélom, de ilyenkor csak büszkén mosolyogva mondta, hogy nem is kell, mert annyira sikeres lesz, hogy majd ő tart el engem. Erre csak elnevettem magam, és már rögtön el is múlt minden aggodalmam. Ha Luhan velem lesz, nem érdekel, hogyan végzem. Tudta, hogy kell megvigasztalni. Azóta se ismerek olyan embert, aki ennyire hatott volna rám.

 Mindig az utcán találkoztunk, és csak sétáltunk. Luhan nem engedte, hogy felmenjek hozzá, mert szégyellte a lakását, nem mintha engem érdekelt volna a dolog, de nekem mindegy volt, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, amíg vele lehettem. Hozzám pedig a szüleim miatt nem mehettünk, mert féltem, hogy arra a sorsra jutok, mint Luhan, ha megtudják, hogy egy fiú a szerelmem. Nem szerette, ha étterembe vittem, mert neki nem telt rá, de mindig megígérte, hogy ahogy munkát talál, visszafizet mindent, még egy kis füzetbe is  feljegyezte tartozásait. Titokban drukkoltam, hogy ne tudjon dolgozni, nehogy egy kicsivel is kevesebbet találkozzunk, emellett szerettem elkényeztetni. Telhetetlen voltam, ha róla volt szó.

Több hónapon át minden nap találkoztunk, de egyszer sem vesztünk össze. Ha valamiben nem értettünk egyet, egy finom kis csókkal elhallgattattuk a másikat, és el is feledkeztünk a témáról. Nem volt köztünk féltékenykedés, vagy ehhez hasonló kicsinyességek, mint a többi kapcsolatban. Mi annyira mások voltunk…  A legnagyobb vitánk az volt, mikor egy esős napon találkoztunk, hogy elmenjünk sétálni, én vittem Luhannak, és magamnak is esernyőt, erre ő csak szó nélkül visszaadta a neki szánt ernyőt, és duzzogva elindult egyedül. Értetlenül néztem utána, de csak elmosolyodtam mikor rájöttem, hogy az bántja, hogy nem egy esernyő alatt sétálunk szorosan egymás mellett. Gyorsan utána rohantam, és inkább védelem nélkül, a szakadó esőben, átkarolva a derekát indultunk utunkra, és már nyoma sem volt haragnak. Mikor már fél éve voltunk együtt Luhan megtiltotta, hogy elvigyem valami drága előkelő étterembe. Azt mondta, hogy üljünk ki a parkba, ő készít valami finomat, és csak elbeszélgessünk, ahogy mindig is szoktunk. Így lett, de szerencsére az ajándékra nem tett kikötést, úgy hogy ezt kihasználva, vettem neki egy gyönyörű arany karórát, aminek a hátuljára belegravíroztattam a dátumot, amikor megismerkedtünk. Azt a dátumot, mikor hirtelen minden értelmet nyert.

Én hiszem, hogy a mai napig ugyanennyire felhőtlen lenne a viszonyunk, ugyanannyira szeretnénk még mindig egymást, és ugyanolyan boldogok lennénk, ha nem veszítettem volna el. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felelőtlen dolog volt tőlem, hogy leírtam az érzéseimet. A szüleim titokban elolvasták a naplómat, amíg mit sem sejtve a szerelmemmel sétáltam. Vele kellett volna maradnom…

Meglepő, de nem tagadtak ki, bár annak jobban örültem volna. Eltiltottak Luhantól, megmondták, hogy iskolán kívül nem mehetek sehova, és ajtótól ajtóig fognak kísérni. Zokogva könyörögtem nekik, hogy ne tegyék ezt, de csak azt a választ kaptam, hogy ezt mind az én érdekemben teszik. Jobb sablon szöveget keresve se találhattak volna.  Bármit megtettem volna, csak hogy Luhannal maradjak, nem akartam elveszíteni, nem akartam nélküle létezni! Szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Végig csak azon gondolkodtam, hogy maradhatnék Luhannal.
 Reggel a szüleim betartották az ígéretüket, és elvittek az iskolába, de ahelyett, hogy órára mentem volna, Luhan osztálytermébe siettem. Ahogy meglátott, tudta, hogy baj van. Kihívtam a folyosóra, és elmondtam neki az este történteket. Szavaim hatására rögtön elkezdtek folyni a könnyei. Akkor láttam először, és utoljára sírni. Nem mentünk be egy órára sem, egész nap bujkáltunk és csak ölelkeztünk.
- Sehun, lehet egy önző kérésem? – mondta még mindig zokogva, mire én csak bólintottam egyet, és újra letöröltem könnyeit gyönyörű arcáról.
- Szökjünk meg! Fogalmam sincs, hogy hova, vagy, hogy mit csináljunk, de veled akarok maradni. Nekem nincs mit veszítenem, neked kell tudnod, hogy megéri-e a kockázatot- Hihetetlen, hogy még mindig nem tudta, hogy mindenre képes vagyok, ha róla van szó. Csak megcsókoltam minden szeretetemet beleadva, mintha éreztem volna, hogy az lesz az utolsó, majd összeérintve a homlokunkat elmosolyodtam halványan.
- Éjfélkor találkozzunk a padunknál, addigra a szüleim lefekszenek. - miközben beszéltem hozzá, az arcát simogattam, és ő csak megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Rendben. - szorosan átölelt, és közben vége lett az utolsó óráknak, úgy hogy el kellett válnunk egymástól.

Ahogy hazavittek bezárkóztam a szobámba és el is kezdtem pakolni, közben folyamatosan az órát figyelve. Annyira izgatott voltam, alig vártam, hogy Luhannal megkezdjük a közös életünket. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de annál semmi se lehet rosszabb, mint hogy elveszítem.  Most, hogy ő már nincs nekem, még mindig ezt állítom. Este halkan, óvatosan lopakodtam ki, mintha az életem múlna rajta.  Ahogy sikerült kimenekülnöm a házból, nagy táskákkal a vállamon rohantam a parkba, mert tudtam, hogy Luhan úgy is előbb ott lesz, mint mindig. De a park üres volt. Eszembe se jutott, hogy nem jön el, ezzel cserbenhagyva engem, biztos voltam, hogy ő nem tenne ilyet, úgyhogy csak vártam. Körülbelül fél órája álltam ott mikor meghallottam Luhan hangját a távolból, úgyhogy megkönnyebbülten siettem felé, de ki lehet vele? Mikor már közelebb értem hozzá, csak akkor értettem, meg, hogy Luhan mit mondogat.
- Ne! Csak az órát ne!- Mikor ezt meghallottam, eldobtam a táskáimat és amilyen gyorsan tudtam, rohantam megvédeni szerelmemet, de már késő volt.  Csak annyit láttam, hogy Luhan összeesik, a támadója pedig elszalad.
-Luhan, Luhan jól vagy?  - kérdeztem a sírástól elcsukló hangon és lerogytam mellé a földre.
- Megvédtem- Mondta fájdalmas hangon miközben elmosolyodott halványan, és a maradék erejével felemelte a kezét, amin a tőlem kapott óra volt.

Talán  ha előbb hívom a mentőket, életbe maradt volna…  A mai napig ezen rágódom, és ettől a gondolattól sosem fogok megnyugodni, hiába nem hozhatom vele vissza.  Azóta sem találtam meg azt a valamit, vagy valakit, aki annyira felszabadulttá tudna tenni. Akivel ugyanolyan boldog lehetnék, mint Luhannal voltam. Mindig eszembe jut, mikor az órájára pillantok, amit az óta én viselek.  Csak alvásnál veszem le, de akkor a párnám alá csúsztatom, remélve, hogy legalább az álmaimban találkozok Luhannal, de mindig csak a halála jelent meg előttem.  Mára minden könyvét szóról-szóra el tudom mondani, ugyanígy a naplómat is, amit ahogy elolvasok, kezdem elölről, hogy újra átéljem a Luhannal töltött, boldog időt. Legtöbbször esőben, a padunkon olvasok, pont, ahogy ő is tette.

Még mindig megmaradt az eső iránti rajongásom, de beleszerettem egy másik természeti csodába is, a szivárványba.  Rá emlékeztet, hisz a Luhanról való emlékem pont olyan, mint a szivárvány. Minél inkább űzzük, annál távolabbinak tűnik.
Ebben a pillanatban is a padon ülök, kisfiam társaságában. Rajta kívül sosem hoztam ide magammal többé senkit.  A nosztalgiázásból fiam hangja zökkent ki.
- Apa, apa! Nézd! Lerajzoltam a szivárványt. – felém nyújtotta a rajzlapot, én pedig elvettem azt, majd megpuszilgattam életem új értelmét.
- Nagyon ügyes vagy, Luhan.

i'm not in love. prológus

Jang Hanbyul vagyok, 20 éves.. és… azt hiszem ennyi. Sajnos más nem jut eszembe magamról. Természetesen nem csak ennyi lennék, de jellemezni nem igazán tudom magam, a tipikus „szeretek zenét hallgatni „ szintű sablonokon kívül.  Hiába igazodok el könnyen idegen embereken, akár egy kézfogás után, talán még nem vagyok abban a korban, hogy megismerjem magam. Nem, ez így nem helyes, inkább úgy fogalmaznék, hogy én még nem értem el erre a szintre, vagy még nem igazán találom a személyiségem. A barátaim biztosan a kedves szót használnák, ha jelzőt keresnének személyemre.
Ja igen, a barátok. Viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg barátom van, vagy inkább volt. A többségükkel már nem igazán tartom a kapcsolatot, de ez nem össze veszés, vagy bármilyen konfliktus miatt van, csak szerelmesek lettek, és már nincs rám szükségük. Valamiért úgy érzem, hogy  ők egy lépéssel előrébb vannak az életben. Talán mert szinte minden film, mese, könyv, dalszöveg  azt magyarázza be nekünk, hogy akkor vagy boldog, ha szerelmes vagy. Én ezt még nem tapasztaltam, csak az ellenkezőjét, még is elhiszem. Úgy hogy minél több barátom találta meg a boldogságát, én annál elveszettebbnek, elmaradottabbnak éreztem magam.
Őszintén szólva nincs nagy tapasztalatom a szerelemben.  Nem tudom, hogy szerelemnek lehet-e nevezni egyáltalán azt, amit én éreztem, de az biztos, hogy nagyon hasonlított hozzá. Mint a legtöbb tinédzser, ha valaki az ellenkező nemből már kicsit kedvesebb  az átlagnál, már rögtön menthetetlenül beleestem az illetőbe. Legtöbbször addig tartott ez az érzés, míg meg nem ismertem az embert, és rájöttem, hogy nem is őt, hanem az ő testébe beleképzelt, általam kreált lénybe szerettem bele, és az estek 99%-ban, ennek hatalmas csalódás lett a vége. Talán épp ezért nem is tudok már szerelmes lenni.
Igazából eléggé szégyellem magam, de van barátnőm, Soon Yi a neve. Még sem vagyok szerelmes, bár rengetegszer hazudtam neki az ellenkezőjét, és ezt nagyon bánom, de legalább mosolyt csalhattam az arcára. De lehet nem  is volt az összes hazugság.. az első hónapokban komolyan azt hittem szerelmes vagyok. Sokat gondoltam rá, ha mellettem volt nem bírtam ki, hogy ne ölelgessem, puszilgassam, és órákig tudtam nézni, ahogy aludt. De ez minden ok nélkül elmúlt,sőt tényleg kedves embernek tartom magam, de vele nem vagyok az. Ha rossz kedvem van Soon Yin csattan az ostor, és sosem sértődött meg.  Egyszer megpróbáltam vele szakítani, de gyáva voltam. Nem tudom, hogy azért mert, nem akartam megbántani , vagy csak féltem, hogy egyedül maradok.  Hiába nem vagyok szerelmes belé, nem akarom bántani, azt hiszem most boldog.  Bár nem értem. Csinos lány, nagyon. Mikor az utcán megyünk kézen fogva a többi fiú irigykedve méregetnek minket, és én még sem érzek féltékenységet. Bármikor találhatna magának sokkal jobbat nálam, és ő még is velem van. Annyi rosszat kapott tőlem, és ő még is szeret.. Rengeteget veszekszünk, de ő nem fárad bele… Már lassan egy éve együtt vagyunk, még sem feküdtünk le, és ő nem türelmetlenkedik…  Vajon miért? Talán ő is épp olyan elveszettnek érezné magát nélkülem, mint én. 
Azt hiszem túl nagyra becsülik a szerelmet.